Széchenyi és Sopron

A magyar reformkor előzményei és kezdete

Magyarország a Köztes-európai térség államaival együtt – többé-kevésbé folyamatos – történelmi lemaradásban volt, és maradt a fejlett európai centrum országaitól. A magyar társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés a X. század végétől, a XI. század elejétől a nyugat-európai mintákat követte, amit leginkább a nyugati kereszténység felvétele szimbolizált. A felzárkózás magyar részről a XV. század végéig – eltekintve néhány rövid ideig tartó visszaeséstől – mondhatni folyamatos volt, ám a 1500-as évektől lelassult, sőt nőtt a leszakadás üteme. Magyarország hadszíntérré válása, és abból következően az idejétmúlt, ám hazánkban tovább működő és egyre erősödő rendi intézményrendszer nagymértékben hozzájárult a lemaradáshoz, habár a visszaesés a térség egészét jellemezte. A leszakadás fő oka az európai progresszivitástól való elkülönülés volt. Az ismételt felzárkózásra csak az oszmánok kiűzésével nyílt lehetőség. A Habsburg Birodalom modernizációs kísérletei azonban időről-időre elakadtak a magyar rendek ellenállásán, így hatékonyság, fejlettség terén Magyarország nem tudta megközelíteni a centrum országok színvonalát. Noha az osztrákok a XVIII. század első felében – nyugat-európai lekötöttségeik miatt – kevés sikerrel járó kísérlet tettek a felszabadított magyar birodalomfél modernizációjára, uralkodóik (Mária Terézia és II. József) a század közepétől egységes, modern módon kormányzott, hatékony állam létrehozására határozták el magukat. A bécsi Hofburg felvilágosult politikusai jól látták, hogy a birodalom súlypontja lassan kelet felé helyeződik át. Eltekintve a XVIII. század végének felvilágosult magyar reformereinek próbálkozásaitól, a felzárkóztató kezdeményezések a XIX. század 30-as éveiig általában osztrák pólusról érkeztek. (Természetesen nem folyamatosan. Elegendő csak I. Ferenc konzervatív, kifejezetten reformellenes kurzusára gondolni az 1800-as évek elején.)

A magyar rendek reformellenessége a XIX. század első évtizede után tarthatatlanná vált. Erről ráadásul néhány zseniális adottságú, világlátott, művelt politikus és hazafi sikerrel győzte meg nemesi társait. A XIX. század húszas-harmincas éveiben megérlelődött  a reformszellem az időközben konzervatívvá vált bécsi udvarral szemben. Első ízben vált egyidejűleg központi problémává a (Habsburg Birodalmon belüli) nemzeti függetlenség és az ország európai normáknak megfelelő átalakítása iránti igény. A két követelés a reformkorban a „Haza és haladás” jelszavában egyesült. Az oszmánok kiűzését követő több mint 200 éves reformperiódusnak az 1825/30-tól 1848-ig tartó szakaszát tekintjük szűkebb értelemben véve a magyar Reformkornak.

A korszak kezdete – sokak véleménye szerint – az 1825-ös országgyűlésen gróf Széchenyi István akadémiai felajánlásához kötődik. Akkorra kezdett érezhetővé válni Magyarországon a nyugati liberalizmusok hatása. Széchenyi a kontinentális (német, francia) eszmékkel szemben a liberalizmus angol változatát részesítette előnyben. A modern alkotmánykeletkezés francia, forradalmi útját elutasítva,az evolucionista brit polgári fejlődést tekintette mintának. Mint arisztokrata meg volt győződve saját társadalmi csoportjának történelmi küldetéséről, civilizatórikus feladatáról. Szerepét hasonlónak látta a polgárosodott angol főnemesi réteg történelmi rendeltetéséhez. 1830-ban a code civil és Adam Smith nyomán készített munkájával, a Hitellel robbant be a hazai politikai köztudatba. Noha az írásmű a tőkeszegény magyar gazdaság talpra állásának feltételével, a produktív beruházásokra fordítható hitel létével foglalkozik, nem csupán közgazdasági témájú. Középpontjában a polgári tulajdon és tulajdonlás kérdései álltak. A tulajdonlás szabadsága egyszersmind a politikai jogok gyakorlásának alapjául is szolgált a XIX. századi cenzusos politikai rendszerekben. Széchenyi ezért is minden további fejlődés elengedhetetlen feltételének tekintette a polgári tulajdonviszonyok megteremtését.

Széchenyi nemzetpolitikai programja

A polgárosodás nem csupán társadalmi, hanem nemzetpolitikai programmá vált Széchenyi gondolatvilágában.  Ez ugyanis szerinte a korszak Magyarországának egyik legégetőbb problémájára, a nemzetiségi kérdésre is megoldást kínált. A polgárivá váló társadalom, a gazdasági teljesítmény a nemzetiségeket is a magyar nemzet mellé állítja – állította Széchenyi, aki szinte egyedül a magyar politikai elit tagjai közül türelmet javasolt a nemzetiségek asszimilációja során.   A véleményével magára maradó gróf 1842-es akadémiai beszédét hűvös csend fogadta.  Nagyon helyesen úgy látta, hogy a kényszer, a magyar nyelv terjesztésének XIX. századi koncepciója nem célravezető. Sőt ellenállást vált ki a nem magyar népekben. Kritikával fogadta nagy ellenfele, Kossuth koncepcióját. Itt a lassúbb, kevésbé látványos, de stabilabb átalakulás hívének mutatkozott. 

Ugyanilyen nemzetpolitikai jelentősége volt Széchenyi életerőt sugárzó infrastrukturális fejlesztési koncepcióinak.  Magyarország történetének visszatérő problémája volt, hogy az Oszmánok és Habsburgok, Romanovok és Hohenzollernek közé ékelődött térség, története nagy részében kiszolgáltatott volt a nagyhatalmi folyamatoknak. Az ebből táplálkozó veszélytudat generációkon keresztül áthatotta a politikai elitek gondolkodását. Ezt a tradicionális aggodalmat ráadásul felerősítette a XIX. század organikus társadalomszemlélete és az abba becsatlakozó ún. herderi jóslat. A nemzeteket önálló lélekkel, öntudattal, akarattal rendelkező, élő szervezetekként felfogó organikus iskola képviselője, Johann Gottfried Herder német a feltörekvő, erősödő szláv népek között nem látott helyet Magyarországnak a jövő Európájában. A magyar nyelv és a magyar nép eltűnésének látomása, nemzethalál víziójának árnyékát vetítette az országra. Azt azonban, hogy a sírt, hol a nemzet süllyedt volna, nem kellett megásni, nagyon nagy részben Széchenyinek köszönhetjük. Ő ugyanis mániákusan hitt benne, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz.

Optimizmusát a reformkorban a nagypolitika rangjára emelte és sorban valósította meg a jövő beruházásait. És – noha már ezért is a magyar történelem legnagyobbjai közé kellene sorolnunk – nem érte be ennyivel. Széchenyi sokak szerint reformer, míg mások többet állítanak róla: s ez nem más, minthogy ő volt a magyar történelem legnagyobb civilizátora. Zseniális képességgel és óriási külföldi – elsősorban angol – tapasztalat birtokában jól tudta, hogy a politikai rendszerváltás néhány óra és nap alatt levezényelhető, a gazdasági folyamatok megváltoztatása emberöltőnyi időt is kíván, ám a mindennapok rendszerváltása, a társadalom mentális átalakulása – generációkon át tartó, hosszú folyamat. Nem volt nehéz nem észrevennie, hogy az infrastrukturális átalakulás mellett a társadalom gondolkodását is át kell programozni, az átalakulás emberi tartalmára is figyelmet fordító rendszerváltásra van szükség Magyarországon. E lelki-kulturális polgárosodási folyamat részét képezte az öltözködés és viselkedéskultúra Nyugat-Európában honos szabályainak hazai érvényre juttatása, a szabadidő eltöltésének, a társas érintkezés normáinak elfogadtatása a magyar társadalom nagy részével. Ennek érdekében tartott 5 órai teát katonáinak a Hortobágyon, ezért vezetett be új megszólítási formát a magyar nyelvben (Önözés), egyáltalán ezért tartotta fontosnak az anyanyelv ápolását és a modern polgári társas érintkezés kereteinek megteremtését. A nyugati mintájú fejlődés személyes modelljéhez önmaga adta a mintát – az akkori szemléletmód szerint – különc viselkedésével, életmódjával, kastélya berendezésével.

Széchenyi és Sopron vármegye

Széchenyi saját birtokán kívül megyéjét és annak székhelyét, Sopront is gyakran választotta infrastrukturális, illetve civilizatorikus reformjainak színteréül. A gróf és Sopron illetve Sopron vármegye kapcsolatát mindazonáltal meglehetősen későn, csak 1823-ból sikerült dokumentálni. (Leszámítva iskolai vizsgáinak időszakát. A vizsgákat magántanulóként a pesti Piarista Gimnáziumban, a soproni Bencés Gimnáziumban és a szombathelyi Líceumban tette le.) Ezen azonban nincs mit csodálkozni, ha figyelembe vesszük, hogy az ifjú arisztokrata 17 éves kora óta folyamatosan katonáskodott, így családi birtokközpontjától és annak környékétől hosszú ideig távol került. Édesapja 1815-ben adta át az akkor Bécsben tartózkodó Istvánnak a cenki uradalmat és kastélyt. A gróf továbbra is a császárvárosban élt, ám Bécsből részletes utasításokat küldött a cenki kastély lakályossá tételére.

Az 1823-as Sopron megyei tartózkodás – noha annak kézzel fogható nyoma a város történetében nem maradt – valószínűleg mély hatást gyakorolt Széchenyire, aki itt élte át a kormányzat és a magyarországi megyék adózás körül kibontakozó összetűzését. A soproni megyeháza épületében a királyi biztos erőszakkal vitte keresztül az adómegajánlással kapcsolatos megyei utasítások kiadását. Az atrocitások nyomán lendületet kap Széchenyi közjogi, alkotmánytani és politikai érdeklődése, melyek későbbi szellemi alkotásainak alapját jelentették.

Még ugyanabban az évben, Sopronban jelentette meg a falkavadász-társaság fellendítése érdekében írt német nyelvű művét, melyben a vadászat szabályozásával foglalkozott. A füzet hatása nem volt számottevő, ám a gróf nemsokára országos ismertségre tett szert. Ennek alapja az az országgyűlési felajánlás volt, melyet a pozsonyi alsóház kerületi ülésén barátja, Sopron megye követe, Felsőbüki Nagy Pál felszólalására reagálva, a nemzeti szellem és nyelv felvirágoztatására tett. A kezdeményezés a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának legfontosabb előzménye lett.

Az 1820-as évek végén többször tartózkodott Cenken, utazgatott, kisebb írások kerültek ki tollából, a cenki birtokon ellenőrizte a juhtenyésztést, szederfaültetvényét bővítette, tanulmányozta a magyar jogot; 1825-re elkészítette a Rába szabályozás Sopron és Győr megyei tervét. (1847-ben a kormány meg is bízta a győri Kis-Duna–Rába–Rábca és Marcal folyók szabályozásával, ám a terv az 1848-as események miatt nem valósult meg.)

1831. július 12-én Cenkre utazott. Tombolt a kolerajárvány. Itt írta meg és kinyomtatta „Kedves jobbágyaim...” kezdetű röplapját, amely a kolerajárvány idejére adott hasznos egészségügyi tanácsokat a cenki birtok parasztságának. Sopron vármegye a kolera elleni védekezés céljából kinevezett bizottság tagjává választotta Széchenyit. A nyár folyamán ebben a minőségében energikus tevékenységet fejtett ki. Miközben rendszeresen járt be Sopronba, hogy a teendőket a bizottság elnökével, a megye alispánjával megbeszélje, beutazta a veszélyeztetett községeket. Eszterházán és Bánfalván két vesztegzárat is létrehozott a járvány megfékezése érdekében.

Még Cenken belekezdett egy új mű írásába, címe Reformatio, ez kapta késobb a „STADIUM” címet.

Széchenyi első sikereiről természetesen Sopron vármegye is tudomást szerzett. 1828. augusztus 26-án személyesen vett részt Sopron megye közgyűlésén, ahol az egyik szónok érdemeit méltatta. A közgyűlés már korábban elhatározta, hogy a grófot saját arcképének megküldésére kérte fel. Ezt Széchenyi akkor visszautasította. Tíz évvel később azonban, az új vármegyeháza 1834-es felépítését követően a megyei közgyűlés elhatározta, hogy maga gondoskodik István grófnak, és a múzeumalapító Széchenyi Ferencnek az arcképéről, és az előbbit hamarosan el is készíttette Barabás Miklóssal. Az elismertsége csúcsán álló arisztokratát Sopron városa is igyekezett szimbolikus gesztussal magához kötni.

A soproni díszpolgár

Széchenyi István – aki cenki birtokosként sűrűn megjelent a városban, de nem a városi törvényhatóság, hanem a megye gyűlésein – érdemeit a 1835. február 20-án a város a legmagasabb erkölcsi elismerés odaítélésével ismerte el, amikor tiszteletbeli polgárává választotta, azaz a mi fogalmaink szerint díszpolgári címet adományozott neki. Az elismerés az első hasonló jellegű döntés volt a város történetében. Sopron első díszpolgára köszönőlevelében a következőket írta a város vezetésének: „Mi pedig örömöm gerjedelmit még magasbra emeli, az: Ott nyernyi borostyánt, hol földi pályámat kezdém s hol áldott szülék nemes példáitul irányozva már zsenge koromban ringattatám az élet tavaszának azon gyönyörteli álmaiban, mellyel keblembe is Magyar Honunk egykori nemesb és dicsőbb kifejlését tünteték lelkem elibe.” A várossal való kapcsolata ezután elmélyült. Többet tartózkodott itt, bár Sopronban sem földje, sem háza nem volt, ezeket bátyjai örökölték, például a még most is álló Széchenyi-palotát. (1795–1805 között Széchenyi István az Erdődy-családtól vett palotában lakott a nyári, kivételesen néhány téli hónapon át. Széchenyi Pál a harmincas évek elején újíttatta föl a palotaépületet, melynek István később is gyakori vendége volt). Ennek ellenére még a tiszteletbeli polgárság évének tisztújítása során „választott községünk számfeletti tagjának”, vagyis a közgyűlés tagjának választották.

1835. július 11-én a soproniak levélben keresték meg, hogy segítsen nekik megszerezni egy részvénytársasági alapon működő gőzmalom felállítására az engedélyt. A vállalkozást egy Weisz Henrik nevű soproni ecetgyáros indította meg 1834 őszén. Széchenyi elfogadta a felkérést azzal, hogy a malom vezetője két soproni legyen: Flandorffer Ignác és Rupprecht János. A gróf Cochvill seraingi gyárosnál, valamint Clarknál is interveniált annak érdekében, hogy „a gőzönyt”, azaz a gőzgépet a legjobb helyen, Angliában készíttethessék el. A gőzmalom „Oedenburger Dampfmühl Gesellschaft” címmel 1836 közepén alakult meg és öt évre kapott szabadalmat. Széchenyi az alapszabályok szerint, mint a társaság „védője” szerepelt. Az ország első gőzmalmának azonban nem lett sikere, és nemsokára tönkrement. Itt szerzett tapasztalatait mindenestre a gróf hasznosítani tudta a Pesti Hengermalom megszervezésénél. 1839. május 31-én – több mint kétéves előkészítés után – hozta létre Széchenyi a Pesti Gőzmalom Társaságot, s a mai Margit híd pesti hídfőjének közelében megkezdhették a Hengermalom építését. A gőzgépet a bécsi Fletscher és Punchon cégtől rendelték meg1840-ben, s az első őrlésre 1841. szeptember 15-én került sor a malomban. A Hengermalom igen jó minőségű lisztet állított elő, terményei sikert arattak, ezért a részvényesek ott már nem csalatkoztak.

Széchenyi István másik úttörő vállalkozása a selyemtermesztés magyarországi fellendítésére irányult. Ennek során fontos szerepet szánt saját birtokainak és Sopron valamint Vas megyék birtokosainak és polgárainak is. 1835. július 13-án részt vett Sopron megye közgyűlésén, itt elnöke lett a Selyemtenyésztési Társulatnak. Széchenyi már 1829-ben nemesített, vagyis oltott szederfákat hozatott Olaszországból és ezekből nagycenki birtokán rövidesen 103.800 darabot ültetett. Cenken így már 1835-ben megkezdte a selyemhernyó tenyésztést. Itt tartotta alakuló ülését a Sopron-vasi Szederegylet ideiglenes választmánya. Ehhez a tevékenységhez kapcsolódott műve: a Selyemrül. 1841-ben jóformán bejárja Sopron és Vas vármegye minden községét, hogy a térség lakosságát szederfaültetésre és selyemhernyó-tenyésztésre ösztönözze. Az egyesület közgyűlésein rendszeresen megjelent. Amikor Sopronban később nagyobb területet béreltek, hogy azon szederfákat termesszenek, Széchenyi személyesen látogatott ki a területre. Három év múlva ismét az – akkor már Selyemtenyésztő Társulat néven működő – egylet elnökének választották. Az új társaságot már jobbára soproni, városi polgárok működtették, akik támogatása nélkül – Széchenyi szerint – elkerülhetetlen lett volna a Szederegylet a bukása.

1839-ben a Fertő tón Fertőboz község területén fürdőt létesített a balatoni fürdőzés mintájára, amely hamarosan közkedvelt lett a soproni polgárok között, de később elhanyagolták, tönkrement és meg is szűnt a Fertő vizének visszahúzódása miatt.

A gazdasági infrastruktúra építője

Az 1840-es évek elejére esik a Soproni Takarékpénztár megalakulása, 1842. augusztus 31-én. A legelső részvényjegyző a kiváló közgazdasági érzékkel rendelkező gróf Széchenyi István volt 2000 forinttal, vagyis húsz darab részvénnyel. A megalakuláskor a tiszteletbeli választmány tagjává is megválasztották. Az intézmény felállításának gondolata már nagyon korán felvetődött benne. 1825-ben – tizenhat évvel előbb, mintsem a Soproni Takarékpénztár valóban megalakult – már bejegyezte Naplókötetének „Különböző gondolatok” fejezetébe: „Takarékpénztár Sopronban”.

Amikor 1845-ben a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának az élére állították, szinte azonnal megpróbálta a megyei közönség érdekében latba vetni tekintélyét. Sopron megye közgyűlésének írt a köszönőlevelében felhívta a nemesség figyelmét a Sopron- és Győr közötti postaút rossz állapotára. „Miután Sopron mintha külföldön volna, Buda-Pesttel, a hon szivével’ ugy szólván nincs is igazi összeköttetésben; mert hiszen egyik helyről a másikra rendesen és időveszteség nélkül alig juthatni, levél pedig egyenes vonalban és kellő időben éppen nem érheti el czélját. A tárgy azonban már szinte meg volna érve, mert csak tegnap kaptam felsőbb helyről tudósítást, hogy e részben akadály többé nincs: miután azonyban olly fertelmes rossz a Győrtől Sopronba vezető utnak egy része, miszerint azon brancard és gyorskocsi némi időkben teljességgel nem járhat: természetesen mindaddig, míg ez rendbe nem jő a postavonal sem fog létesülni. Szabad mozoghatás nélkül nincs élet és annál kevésbbé van szabadság. Sopronbul pedig most valóban kényelmesben mehetni vagy küldhetni levelet Prágába sőt Drezdába, mint Pestre; ha azon kérést ujra és ujra ismétlem: méltóztassanak eszközleni, hogy Kapuvár, Csorna stb. felé minden időben járható legyen az ut és ezen minél előbb létrehozva rendes posta-vonal: – azt hiszem, hogy nem fogok hibázni.” A felhívás nem maradt eredménytelen, hiszen a közgyűlés utasította Simon János alispánt az út megjavítására, és erre Győr megyét is felszólították.

Széchenyi imént idézett gondolatában is látható, milyen nagy jelentőséget tulajdonított a szabad mozgásnak, a közlekedésnek, amiben a polgári szabadság kiteljesedésének, és a vállalkozás szabadságának feltételét látta. Ezért amikor 1843-ban életre hívták azt a városi és megyei bizottságot, amelynek feladata lett a vasútügy dolgainak vitele, egybehangzó vélemény volt, hogy a vasútügyi bizottság elnökéül gróf Széchenyi Istvánt kérik fel. Széchenyi vállalta a felkérésre a feladatot, s már 1843. november 13-án felkereste Metternich kancellárt, hogy megnyerje a soproni vasútügy támogatására. 1845. március 30-án Sopronban megtartották a Sopron–Németújhelyi (Bécsújhely, Wiener Neustadt – Au.) Vasút Társaság alakuló közgyűlését, melyen Széchenyi István is részt vett. A vasútvonal megépítésében a térség fejlődésének egyik kulcsát látta. Erre utal a beruházást üdvözlő gondolata: „Ragyogó csillag tűnt fel Nyugat-Magyarország egén, melynek: növekvő fénysugara meg fogja világítani a jövendő gyors fejlődésének útját.” A vaspálya, mely a második volt Magyarországon (igaz vonala az országhatáron túli várossal kötött össze magyar területeket) 1847. augusztus 20-án nyílt meg.

Visszavonulás és tisztelet

Széchenyi Sopronhoz és Sopron megyéhez való viszonya a 40-es évek közepétől hűvösebbé vált. Adóügyi, közteherviselési kérdésekben már az 1843-ban a megyei követutasítások kidolgozása során magára marad a helyi nemesség konzervatív álláspontjával szemben. 1844-ben a Sopron megyei gyűlés ismét keresztülhúzta a Széchenyi által támogatott indítványt, mely a fontosabb beruházásokra fordítandó nemesi hozzájárulás fizetéséréről szólt. A közgyűlés határozottan elutasította a Széchenyi „Adó és két garas” című munkájában is szorgalmazott javaslatot azzal, hogy „a vérrel szerzett nemesi jogok, szabadságok megsemmisítésére és a hazai alkotmány felforgatására vezető adóztatás tervezetét sem most, sem a jövendőre el nem fogadja s követeit odautasítja, hogy e tárgy felvételét az országgyűlésen ellenezzék, elfogadás esetén e munkálatokat ne fogadják el, sőt akadályozzák meg, hogy törvénnyé válljon.” A döntés előrevetítette a három évvel későbbi választási kudarc eredményét.

1847-ben Széchenyi jelöltetni kívánta magát a Sopron megyei követválasztáson. Kossuth Lajos, aki 1847. október 3-án, a közelgő országgyűlésre készülve rangsorolta a megyéket, aszerint, milyen a viszonyuk a liberális reformelképzelésekhez, Sopront a „megnyerhető” megyék közé sorolta. Miután azonban napokon belül kiderült, hogy a soproni liberálisok nem rendelkeznek akkora háttérrel, amennyi egy követ megválasztásához kellene, a konzervatív párt két jelöltje indult az októberi követválasztáson. Már hetek óta folyt a jelöltek mellett a korteskedés, amikor az utolsó pillanatban Széchenyi István is jelöltetni kívánta magát. Mivel pedig sem a két jelölt visszaléptetésének kísérlete, sem a szavazatgyűjtő korteskedése nem járt sikerrel („oly követ kell nekünk, ki közülünk való, és tudja, mi baja és szüksége a nemességnek” ill. „úgyis helye van a felsőtáblán.") Széchenyi támogatását elutasították, és az 1847. október 12-én tartott követválasztáson Simon Nep. János első alispánt („egyhangú felkiáltással”) és Paál János uradalmi ügyvédet (szavazattöbbséggel) választották meg követnek, Széchenyi egyetlen szavazatot sem kapott. Viszont október 18-án Moson megye országgyűlési követté választotta.

Az 1848 júliusában megnyílt első népképviseleti országgyűlésen azonban már Sopron megye nyéki kerületének képviselőjeként vett részt. A képviselőházban többször felszólalt, szembefordulva a baloldal álláspontjával.

Halála után 1861-ben Kania Ferdinánd javaslatára a Promenádot Széchenyi Istvánról nevezték el. A javaslat elfogadásával ez lett Sopron első, történelmi személyiségről elnevezett tere, melyet csak nagy sokára követett Deák (1878), Csengery Antal, Esterházy herceg, Erzsébet királyné, Kossuth és Jókai. A tér ma is a Legnagyobb Magyar nevét viseli. Születésének 100. évfordulójára (1897) az 1896 szeptemberében megalakult szoborbizottság kétszeres életnagyságú (3,6 m) bronz szoborral kívánt emléket állítani a haza, a megye, a város nagy fiának. A bizottság elnöke Póda Endre apátplébános, titkára a levéltár és a múzeum közös igazgatója, Kugler Alajos volt. Tagjai: Baán Endre alispán, Gebhardt József polgármester, Bella Lajos régész, Printz Ferenc a Városszépítő Egyesület elnöke, ifj. Stornó Ferenc – hogy csak a legismertebbeket említsük. A felállítandó szobor mintáját még Izsó Miklós készítette el. A művész váratlan halála után tehetséges tanítványára, Mátrai Lajosra maradt a megvalósítás. Az emlékmű teljes magassága 8,7 méter, amely impozáns méretével uralja az egész teret.

A hálás utókor az utóbbi évtizedekben soproni közintézmények, szervezetek róla történő elnevezésével emlékezik a Legnagyobb magyarról. Nevét viseli többek között 1924 óta az egykori Főreáliskola (ma gimnázium), 1941 óta a Soproni Városi Könyvtár, és 2000-től a Nyugat-magyarországi Egyetem (jelenleg Soproni Egyetem Lámfalussy Sándor) Közgazdaságtudományi Karának Doktori Iskolája. A Közgazdaságtudományi Kar emellett 2000-ben Széchenyi István Emlékérmet alapított, amelyet évente adományoz a közgazdaságtudományban kiemelkedő eredményeket elért oktatóknak, kutatóknak, gazdasági szakembereknek. Sopronpusztán, a Páneurópai Piknik helyszínén is Széchenyi szobor őrzi emlékezetét, amelyet a Magyar Tudomány Ünnepe megnyitóján az Akadémia elnöke évente megkoszorúz. Az ugyanitt megtalálható parkban minden alkalommal elültetnek egy hársfát, amely – Széchenyi István 1825. november 3-án, a pozsonyi országgyűlésen a Magyar Tudós Társaság megalapítására tett felajánlására emlékeztetve – mára 184 egyedből álló erdővé terebélyesedett.

Dr. Tóth Imre egyetemi docens, a Soproni Múzeum igazgatója
Dr. Székely Csaba professzor emeritus

A Kar Széchenyi István Emlékérme

Irodalom

• Gazda István: Széchenyi napjai. Történelmi-művelődéstörténeti kronológia. Budapest, 1991. Tájak, Korok, Múzeumok Egyesület.
• Östör József: Széchenyi István és Sopron. Soproni Szemle, 1942. 1-15.
• Parragi György: Sopron és Széchenyi. Sopronvármegye, 1935. december 14.
• Perkovátz Bódog–Kubinszky Mihály: Széchenyi István és a Sopron–Bécsújhelyi vasút építése. Soproni Szemle, 1957. 1-2. 44-64.
• Thirring Gusztáv: A Széchenyi-család soproni házai, Soproni Szemle, 1938. 4-5.sz. 289-301.
• Viszota Gyula: Gr. Széchenyi István és Sopron vármegye. Budapesti Szemle, 1902. 29-83.