2020.07.31. „Olyan tanár vagyok, mint amilyen apa”



Interjú Egészségügyi szóvivő és kommunikációs szakközgazdász szakunk oktatójával, Győrfi Pállal.

 

2020 márciusa előtt sem kellett elmagyarázni senkinek, hogy ki az a Győrfi Pál. Az Országos Mentőszolgálat szóvivőjének nevét és arcát az egész ország ismerte évekkel a koronavírus-járvány kirobbanása előtt is, jóllehet az elmúlt hónapokban a megszokottnál jóval többször találkozhattunk személyével a TV, a laptop vagy a telefonunk képernyőjén. Győrfi Pál nem csak szóvivő, hanem mentőtiszt, kommunikációs szakember, egészségszakértő, tréner, valamint a mentőszolgálat kommunikációs és PR igazgatója is. Azt azonban talán már kevesen tudják, hogy egyetemi óraadó oktató is. Karunk Budapesti Képzési Központjában önálló kurzusokat visz Egészségügyi szóvivő és kommunikációs szakközgazdász szakunkon. A kommunikáció tudományáról és a szóvivő mesterségről karunk oktatója, dr. Pirger Tamás, kérdezte hazánk talán legismertebb kommunikációs szakemberét. A jó hangulatú beszélgetésből kikerekedett hosszabb interjú olvasható az alábbiakban.

PT: Köszönjük, hogy elfogadtad a felkérésünket, és hogy kezdésként rögtön egy picit aktuálisak legyünk: a járvány most egy másik, talán nyugodtabb fázisában van, mint mondjuk áprilisban. Hogyan változott az áprilishoz képest a napirended, leterheltséged az elmúlt három hónapban? Mennyire és miben másabb most, mint a legkomolyabb szigorítások idején?

GYP: A járvány elején a kormányzati kommunikáció részeként a lakossági üzeneteket közvetíthettem, amit nagy megtiszteltetésnek tartok. Ez azonban egy olyan illúziót keltett az emberekben, hogy én a nap huszonnégy órájában dolgozok, mert állandóan képernyőn vagyok. Szerencsére ez azért nem így volt, a videóanyagok felvétele lényegesen kevesebb időt kívánt. Viszont a mentőszolgálat tevékenységében, így az én munkámban is változások következtek be. A kijárási korlátozások miatt kevesebb volt a közúti baleset, a közterületi rosszullétek száma is jelentősen csökkent. Ez természetesen a szóvivői munkámra is könnyítőleg hatott. E mellett országszerte szoktam előadásokat és tréningeket tartani, a tavasz folyamán ezek jelentős része is elmaradt, jobb esetben online formában került megtartásra. Összességében elmondható, hogy többet voltam otthon, mint általában szoktam. Érdekes módon az április ebből a megközelítésből könnyebb volt számomra. A feleségem homeoffice-ban dolgozott, vigyáztunk otthon a gyerekekre, és segítettük az otthoni tanulást. Így júniusra, a szigorítások enyhítésével azonban elmondható, hogy az életem és a napirendem visszaállt a normál kerékvágásba.

PT: Mint kommunikációs szakember milyen mélységben folytál bele az említett lakossági felhívásokba, melyeknek arca is voltál? Volt olyan része, ami a javaslatodra került bele a felhívássorozatba esetleg?

GYP: A felhívássorozat indulása után nem sokkal megjelentek azok a mémek a közösségi médiában, amelyeknek én voltam a főszereplője. Őszintén mondom, hogy az elejétől nagyon jókat nevettem ezeken, sőt vannak kedvenceim is. Például mikor a száz éves Győrfi Pál még mindig azt kéri a lakosságtól, hogy bírják még ki egy kicsit, és maradjanak otthon, vagy a „Hova-hova?” feliratok, amelyek megjelentek a társasházak liftjeiben. Aztán jött egy pont, amikor nagyobbik fiam, Dániel felvetette, hogy a fiatalok már kezdenek kicsit érzékenyek lenni az arcomra, hogy mindig engem kell megnézniük a Youtube videók előtt, és hogy talán készíteni kellene ennek a  korosztálynak egy saját videót. Így készült el az az ismert TikTok videó, amitől bevallom az elején egy picit tartottam. Én teljes mértékben humor párti vagyok. Hiszem, hogy a viccelődés segíthet a nehéz helyzeteket átvészelni. Ugyanakkor itt még nagyon a járvány elején voltunk, féltem, hogy esetleg ízléstelen lesz ezzel viccelődni, vagy túlmegyünk egy határon. Szerencsére azonban hallgattam Danira, és igaza lett. Rengetegen látták ezt a videót és nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett, és talán oda is eljutott az üzenet, ahova egyébként nem feltétlenül ért volna el. Tehát ebben partner voltam, de igazából ez a fiam kezdeményezése volt. Viszont szép lassan elkezdtem tömegével leveleket kapni a közösségi oldalakon, és látszott, hogy megjelenik egy új és komoly igény a szülők részéről, akik a gyermekeikkel vannak otthon. Ekkor már én kezdeményeztem a fiamnál, hogy készítsünk még egy videót, kifejezetten a kisgyermekek és szüleik számára.

PT: Volt olyan pont, vagy meghatározó élmény az életedben, amely mérföldkő volt a tekintetben, hogy kommunikáció–PR kérdésekkel kezdtél el foglalkozni, és szereztél diplomát is e területből?

GYP: Mentősnek készültem gyerekkorom óta. Sosem gondoltam fiatalabb koromban, hogy én egyszer majd szóvivő, médiaszereplő leszek, vagy újságírokkal fogok kapcsolatot tartani. Nagyon szerettem a munkámat mentőtisztként, azt csinálhattam, amire gyerekkorom óta vágytam, gyönyörű hivatásnak tartom az életmentést. Azonban első feleségem ösztönzött, hogy tanuljak tovább és bővítsem a tudásom. Úgy gondolom, igaza volt. Először mentőtiszti diplomát szereztem, így a mentésben már a legmagasabb szinten tudtam tevékenykedni. Tartja a mondás, hogy az ember minél többet tud, annál jobban érzi, hogy mennyi mindent nem tud. Közhely talán, de én is ezt éreztem egy idő után. Rádöbbentem, hogy vannak helyzetek, amikor nem a gyógyszerek vagy a defibrillátor segít, hanem inkább az emberek lelkét kell ápolni, meg kell hallgatni őket. Ugyanakkor ez a meghallgatás sem mindegy, hogy hogyan történik. Ekkor jelentkeztem a pszichológia-mentálhigiénés képzésre, az ott tanultaknak pedig óriási hasznát vettem később. Aztán kicsit belekóstoltam az üzleti világba a mentőtiszti munkám megtartása mellett. Megismerkedtem a marketinggel, az értékesítéssel, és közben már tréningeket is tartottam néhány olyan barátom segítségével, akik már korábban is ezzel foglalkoztak. Egy gyógyszeripari cégnél dolgoztam, amikor felmerült, hogy foglalkozhatnék PR-ral is, lényegében ez a cég iskolázott be erre a területre. Ezzel párhuzamosan a mentőszolgálatnál is érezték a hiányát az ilyen jellegű szaktudásnak, a tervezett kommunikációnak, és az ahhoz értő munkatársnak. S mivel valószínűleg úgy gondolták, hogy egy extrovertáltabb személyiség vagyok, aki könnyen beszél emberek előtt, felkértek, hogy szervezzem meg a mentőszolgálat intézményi kommunikációját, így visszakerültem főállásba az OMSZ-hez. Szerencsésnek érzem magam, hogy húsz éve megkaptam ezt a lehetőséget.

PT: Mi változott meg legjobban a szóvivői munkában és feladatokban ebben a két évtizedben?

GYP: A kommunikáció gyakorlata általánosságban is megváltozott az elmúlt évtizedekben. Én egy televízióra optimalizált szóvivőként kezdtem, és sokan még ma is azokat az egy-két mondatos nyilatkozatokat társítják hozzám, amit a TV-ben látnak, és néhányan viccesen meg is jegyzik, hogy azért ez így nem egy rossz munka. Természetesen a nem látható háttérmunka lényegesen több. Egy 8500 főt foglalkoztató országos szervezetről, illetve szervezeti egységeiről beszélünk. Ennek okán nagyon fontos a megfelelő belső kommunikáció és reputációépítés a külső kommunikáció, a brandépítés mellett. Ezek a feladatok nagyon relevánsak abból a szempontból is, hogy a legértékesebb embereket csábítsuk a mentőszolgálathoz, és aztán meg is tudjuk tartani őket. A kommunikációs munka nagyon sokrétű: minisztériumi anyagok összeállítása, rendezvényszervezés, lakossági tájékoztatás és még folytatható lenne a sor hosszasan. Jelenleg azonban 70-30 arányban az online kommunikáció dominál, ami legjobban a közösségi médiában mérhető. Facebookon több mint 200 000 fős követői közösségünk van már, akiknek nem csak mi nyújtunk segítséget, hanem ők is segítik a  mi munkánkat. Ugyanakkor sikeresek vagyunk az Instagramon is, és a TikTokon is az elsők között jelentünk meg az itthoni szervezetek közül. Az újságírok is figyelik a közösségi oldalainkat, és ha érdekes témát találnak, feldolgozzák. A kommentekkel kiegészítve így szinte kész anyagot kapnak sok esetben.

PT: Véleményed szerint megváltoztatta az egészségügyi kommunikáció relevanciáját és módját a koronavírus járvány?

GYP: Alapvetően jellemző az egészségügyre a megváltozott attitűd a betegek részéről. Napjainkban a beteg egyben fogyasztó is, nem csak gyógyszert és utasítást kér, hanem teljes és profi kommunikációt vár el, illetve szeretne maga is részt venni a döntési folyamatban. Néhány évtizeddel ezelőtt ez még nem volt igaz ebben a formában. Ennek okán a professzionális egészségügyi kommunikáció jelentősége az elmúlt évtizedekben alaposan felértékelődött. A járványhelyzet ezt csak fokozta természetesen. Remek ötletnek tartottam, mikor az első Egészségügyi szóvivő képzés elindult, szerencsére sokszor egészen nagylétszámú évfolyamok kezdenek.

PT: Miben más, vagy más-e egyáltalán egy egészségügyhöz kötődő szóvivő munkája, mint a más szektorokban dolgozó szóvivő kollégáké?

GYP: Alelnöke vagyok a Magyar Szóvivők Országos Egyesületének, így sokszor adódik lehetőségem találkozni más intézmények szóvivőivel, akikkel közös szakmai programokat is tartunk. Gyakori a felismerés, hogy mennyi párhuzamosság van a munkánkban, illetve tanulunk is a másiktól annak ellenére, hogy az általunk képviselt szervezetek tevékenységükben, profiljukban nagyon távol állnak egymástól. Ugyanakkor természetesen vannak specifikumok. Egy betegellátással kapcsolatos tájékoztatás nem lehet például etikátlan, vagy jogszerűtlen. E mellett ismerni kell az egészségügyi ellátórendszer felépítését és működését is természetesen. Az egészségügyi szóvivőképzés egyébként ennek elsajátításában is segít.

PT: Mire készít fel még az Egészségügyi szóvivő és kommunikációs szakközgazdász szak? Illetve milyen hozott képességekre és készségekre van szükség egy szóvivőnél, vagy kommunikációs szakembernél?

GYP: Említettem, hogy extrovertált személyiség vagyok. Azonban ez egyáltalán nem feltétel. Szót ejtettem már arról is, hogy mennyire sokrétű ez a munka. Ergo nem minden kommunikációs szakember áll a kamera elé, rengeteg háttérfeladat is van. Sőt számtalan olyan szervezet van már, ahol az online munka a relevánsabb. Szinte minden készségnek megvan a maga helye a kommunikációs feladatokban is. A képzés pedig nem csak az egészségügyi kommunikációra készít fel. Azt látom, hogy sokan a végzettjeink közül már egészen más területen, más ágazatban hasznosítják azt a tudást, amit az óráimon és a képzésünkön megszereztek.

PT: Én úgy értesültem, hogy nagyon jó hangulatban telnek az óráid, még a folyóson is lehet hallani a hallgatók nevetését. Ösztönös ez az előadásmód részedről, vagy tudatos, tehát kommunikációs szempontból is fontosnak érzed, hogy egy tanóra vagy előadás ilyen hatásokat váltson ki, és legyen egy oldottabb, társasági hangulat?

GYP: Gyerekkoromban is örültem már, ha szórakoztatni tudtam a körülöttem lévőket. Kamasz koromban discot tartottam és zenekarban is játszottam. Visszatérve a tanórákhoz, ma pedig már kimondottan élményszerű tanulásra vágynak az emberek, az egész korunk erről szól, a tudás átadáshoz egyre fontosabb az érzelmi befogadás. Nekem emellett felvállalt célom, hogy segítem a hallgatók egymással való interakcióját a csoportban egy-egy téma, eset feldolgozása kapcsán. Ezt is rendkívül hasznosnak tartom tanulási szempontból.

PT: Egyébként szigorú a számonkérésben Győrfi Pál? Milyennek látod magad?

GYP: Győrfi Pál olyan a számonkérésben, mint az apa szerepben. A pszichológusok szokták kategorizálni a szülőket, a feleségem és jómagam is az „engedékeny-meleg” típusba tartozunk, aminek rengeteg előnye van. A mi gyermekeink nagyon sok szeretetet kapnak, érzelmi biztonságban nőnek fel, ugyanakkor nehezen állítunk korlátokat nekik. Ez egy hibánk. Törekszünk rá, de egyelőre nem igazán vagyunk benne hitelesek. Amikor azt mondjuk gyerekeknek, hogy nem kapnak második gombóc fagylaltot, akkor már nevetnek, mert tudják, hogy úgyis megkapják. Erre büszke nem vagyok, de így van. Az ember pedig nem tud más lenni a munkahelyén, mint otthon, az alapszemélyiség mindig előtör. Ugyanakkor a tanári státuszhoz jár felelősség is, ha valaki nem készül, nem fektet bele energiát, akkor a többi hallgatóval szemben tiszteletlenség lenne megjutalmazni őt, de én azt gondolom, hogy nem vagyok híres a szigoromról.

PT: Zárásként: ugyan az egészségügyi szóvivő képzésünk Budapesthez kötődik, de mégis a Soproni Egyetemről beszélünk.  Jártál-e a  közelmúltban a Hűség Városában, esetleg van-e valamilyen különlegesebb élményed Sopronról?

GYP: Néhány évvel ezelőtt átvehettem a címzetes egyetemi docens címet a Soproni Egyetemen, és ekkor ott lehettem a diplomaosztón. Ez egy óriási élmény volt számomra. Természetesen a budapesti képzési helyszínnek sok előnye van az én életem szempontjából, de ekkor éreztem a hátrányát is. A soproni Alma Mater szellemiségét előtte kevésbé élhettem át, de ott nagyon megtetszett. Sopront egyébként is nagyon szeretem, mint szerintem mindenki, aki egyszer is járt ott! Nemrégiben is voltam, mindig szívesen térek oda vissza.

Mindig szívesen látunk Sopronban, köszönjük szépen a válaszokat!